Hertelendy család

a Hertelendy család, a Hertelendyek információs honlapja

Hertelendy Andor

Született 1894. 09. 01.  - ?

1912-ben tengerészkadét, majd sorhajóhadnagy, 1925-ben követségi titkár Washingtonban. Felesége: Elizabeth Hitt (Erzsébet), aki Berlinben született, 1905. június 20-án. Házasságot kötöttek Washington, 1927. március 31. Gyermekeik: Imre, született Budapest, 1928. július 1. Pál, született Budapest, 1932. június 10.

Katonai pályafutásáról keveset tudunk, viszont azt tudjuk, hogy szolgált tengeralattjárón. Ezért később, fregatthadnagyként, 1919-ben egy zsákmányolt orosz búvárhajó parancsnoka is volthttp://www.elsovilaghaboru.net/search/label/Hertelendy%20Andor

Tengeralattjáró a Dunán. "...parancsnoka Hertelendy Andor fregatthadnagy volt, aki korábban tengeralattjárón szolgált. ..."

 

hertelendy_andor_es_martaElizabeth Hitt Hertelendy (Sky)A családi emlékezet úgy tudja, hogy a II. világháborút követően családjával az USA-ba költözött, és ott éltek tovább. A Hit család jelentős vagyoni hátteret biztosított ahhoz, hogy kényelmes életet éljenek, és megfelelő oktatásban részesítsék leszármazottaikat. A család jelentős támogatója a kultúrának.

Hertelendy Andor diplomata múltjáról viszonylag keveset tudunk. Egy kedves családtagunk Korbuly Ildikó, akinek a nagymamája közvetlen rokonságba volt Andorral, a következőket írta vele kapcsolatban: "...Hertelendy Andor 1942-ben Franciaországban volt, ugyanis onnan küldött táviratot a Nagymamámnak, amikor Imre fia elesett a doni fronton...."

További támpontot ad Andor diplomáciai ténykedéseivel kapcsolatban Müller Viktória; Betekintés az 1940-1944 közötti francia-magyar kapcsolatok történetébe c. munkája, ahol azt írja vele kapcsolatban:

"...Mivel azonban a Vichy-Franciaország is Németország "barátja" lett, a két ország azonos táborba került. Ennek ellenére a vichyi magyar követség első beosztott tisztviselője, Hertelendy Andor 1943. április 13-i jelentésében arról számolt be, hogy a francia kormányt érzékenyen érintette, hogy magyar katonák tartózkodnak francia területen, pontosabban egy franciaországi német kiképzőtáborban. Ennek magyarázata azonban csupán annyi volt, hogy a német iskolát, melyben a kiképzés folyt áthelyezték, tehát semmiféle Franciaország ellen irányuló magyar elgondolás nem állt a háttérben. Ezt a magyarázatot a francia kormány el is fogadta. Hertelendy mégis azt javasolta, hogy a magyar katonák lehetőleg ne nagyon mutatkozzanak magyar egyenruhában, inkább utazzanak civilben, nehogy véletlenül azonosítsák őket a megszálló németekkel."

"Hertelendy következő levelében ugyanis éppen azt jelentette, hogy Franciaországban egyre többen állnak át a Giraud De Gaulle mozgalomhoz, és fordulnak szembe a németekkel. A budapesti követi hely betöltésének elhúzódása is ezzel volt magyarázható, mivel attól tartottak, hogy a kinevezett személy, mihelyt külföldön lesz, hátat fordít Vichynek ..."

További, diplomáciai kapcsolatairól újabb képet ad az a két követjelentés amit Bukarestből küldött.

"Részlet, két Hertelendy Andor által készített követjelentésből. Hertelendy Andor 1943. októberében tett bemutatkozó látogatást Mihai Antonescunál, akiről többek között az alábbiakat írta: "Inkább kicsi termetű, sötét hajú és szemű, elég fiatalos arcú ember Egészben nem különlegesen rokonszenves jelenség Karrierjét valószínűleg kígyóbűvölő arckifejezésének és halandzsájának köszönheti, amelyekkel például a nőkre bizonnyal jól tud hatni. Semmi professzoros nincs benne." MOL K 63-1943-27. Bukarest - másolatok II 271. cs., 312/1943. pol. sz."

"Hertelendy Andor bukaresti m. kir. követ az alábbi szavakkal jellemezte Ion Antonescut egy 1943. decemberi jelentésében: "Kis termetű, rokonszenves külsejű, szőke ember. Egyáltalán nem román, hanem inkább angol vagy svéd típus. Állítólag hirtelen haragú és haragjában oly goromba, mint a pokróc Jól beszél franciául." Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) K 63-1943-27. Bukarest - másolatok II 271. cs., 366/1943. pol. sz."

 

Láng Benedek:

Rejtjelek, kódok, titkosírások

Ki fejti meg a diplomata titkos jegyzeteit?

Hertelendy Andor (1894-1962) a huszadik század első felének volt diplomatája, több európai (Bécs, Párizs, majd Vichy) és amerikai (Washington) követségen dolgozott. Mintegy harminc füzetet kitevő naplói izgalmas információt tartalmaznak a 20. század első felének magyar, európai illetve amerikai történelméről és társadalmáról.

A naplók olvasása azonban nem mindennapi műveltséget kíván: különféle részei magyarul, franciául, angolul és németül íródtak. De ha ez a soknyelvűség nem nehezítené eléggé Hertelendy emlékeinek olvasását, még egy nagy valószínűséggel saját készítésű írásrendszert is használt, amelyet eddig senkinek nem sikerült elolvasnia.

Első ránézésre úgy tűnik, ez nem annyira titkosírás, mint inkább gyorsírás, ami persze tökéletes titkosírássá válik, hacsak nincsen meg a táblázat, amelyben a gyorsírás karaktereknek megfelelő betűk szerepelnek. Számos rendszer létezett, ritkábbak és elterjedtebbek. Könnyen lehet, hogy a szerző valamelyik elterjedt módszert használta, és egy gyakorlott gyorsírás olvasó pár perc alatt elolvassa az egészet.

De az is lehet, hogy maga hozott létre egy olyan gyorsírásos kódrendszert, mint annak idején Gárdonyi, amelyet csak akkor tudunk elolvasni, ha rendesen feltörjük. Bármelyik is a helyzet, a szövegben látható egységek valószínűleg nem betűk, hanem a betűknek megfelelő vonásokból összeállított szavak helyett állnak.

Hertelendyről még azt tudjuk, hogy az első világháború után egy ideig a külügyminisztérium chiffre-osztályán dolgozott, lehetséges, hogy az ott használt kódrendszer alapján fejlesztette ki a sajátját.

képeket alaposan megnézve, úgy tűnik, máshogy néznek ki az 1919-es és az 1945-47-es bejegyzések. Sőt, elképzelhető (ez Tokai Gábor észrevétele) hogy azon az oldalon, ahol csak pár sor titkosírás van a nyílt szövegben, más tintával (amilyet a 40-es években használt) a szerző odaírta, hogy hogy festene a két szövegrész az egyszerűsödött változatban, és ez tulajdonképpen „bilingvis” volna.

A forrásokat Juhász Katalin doktorandusz juttatta el a részemre, Hertelendyvel és általában a 20. század első felével kapcsolatos kutatásait nagyban segítené, ha egy kedves blog olvasó megállapítaná, milyen rendszerrel készültek a jegyzetek. ...

   

  

Megszólal a diplomata titkos naplója (a dekódoló vendégposztja)

Szerző: Tokai Gábor

Amikor a blog gazdája átküldte nekem Hertelendy Andor részben titkosírással írt naplójának – melynek feldolgozásával Juhász Katalin doktorandusz foglalkozik – első hat oldalát (melyeket aztán közölt egyik posztjában is), megrémültem a gyorsírástól, amivel még sohasem foglalkoztam, de még jobban attól az ornamentális oldaltól, ami bevezeti a blogbejegyzést. A nyomtatott betűíráshoz szokott európai embert ma is elrettenti általában az olyan folyóírás, mint pl. az arab, és el sem tudja képzelni, hogy ezt valaki el is tudja olvasni – illetve mivel tudja, hogy nagyon is jól olvasható, képtelen hinni abban, hogy ezt ő valaha is megtanulhatná. Pedig az arab írásnak is hasonló számú jelkészlete van, mint a mi betűírásunknak, és bizonyára nagyon hamar elsajátítható. Persze jellemző, hogy egy latin betűs kurzív írás kibetűzésétől senki sem riad vissza, mivel gyerekkora óta tudja, hogy mik azok az alapelemek, amelyeket az ilyen kézírásban keresni kell.

A diktafon elterjedése előtt pedig alapvető követelmény volt bizonyos szakmákban a gyorsírás ismerete is, tehát az idősebb generáció számos képviselője talán nevetve kezdene hozzá Hertelendy naplóbejegyzéseinek a kibetűzéséhez is…

Engem mindenesetre megrémített első pillantásra, azonban hamar eszembe jutott Gárdonyi Géza saját „fejlesztésű” titkosírása, ami megjelenésében nagyon emlékeztet erre az említett első oldalra – különböző cirkalmakból álló, díszítőelemeknek tűnő rémisztő „valami”. A blog létrehozójától kölcsönkaptam annak idején a megfejtő Gilicze Gábornak a közelmúltban megjelent könyvét, amely alapján akkor blogbejegyzés is született, és számomra is egyértelműen kiderült, hogy Gárdonyi titkosírása egyszerű behelyettesítéses (monoalfabetikus – egyábécés) titkosírás, amelynek az elemei (még ha kötésben is vannak egymással) az írás kitalálásának idején történt feljegyzéseken még nagyon könnyen azonosíthatók. A huzamosabb használat során – ahogy a szerző egyre jobban begyakorolta és elsajátította a saját, kezdetben még nyilván számára is némiképp idegen rendszerét – azonban ez mélyreható változásokon esett át, ami által az eredeti világos szisztéma egyre inkább követhetetlenné vált (amennyire emlékszem, a megfejtés is a korai írásváltozat alapján vált lehetségessé).

Gárdonyi titkosírásának ez a kétarcúsága, a korai és kései változat megjelenésének látványos különbsége jutott eszembe, amikor az első félelmeimet félretéve, és alaposabban tanulmányozva az átküldött írásmintákat, felfigyeltem arra, hogy a közölt második oldalon – egy 1919-es naplórészletben – a szövegtestbe illeszkedő „kalligrafikus” titkosírás fölött (és alatt) olyan színű tintával, amit a szerző az 1945-47-es további, gyorsírásos naplóbejegyzéseiben használt, ugyanez a gyorsírás figyelhető meg. Ha ugyanis feltételezzük, hogy Hertelendy a kései naplójában nem egy bevett gyorsírásra tért át, elképzelhetőnek látszik, hogy egy saját „fejlesztésű” titkosírásról van szó (a családi hagyomány egyébként egyértelműen ezt állítja), amelynek a fokozatos változását illusztrálja a két eltérő írásmód. A „gyorsírásos” jegyzetek kétségkívül sokkal egyszerűbbnek tűnnek, mint az eredeti „kalligrafikus” írás, és jóval rövidebbek is, de pl. mindkettőnek a közepén szerepel egy kipontozott rész… A Gárdonyi-féle példánál maradva: nem lehetséges-e, hogy a szerző írásstílusa az eltelt közel 30 év során fokozatosan megváltozott, egyszerűsödött, és azért írta át a saját naplóbejegyzéseit a későbbinek feltételezett változattal, mert esetleg már nehézkesen olvasta a feltételezett korai változatot?

Mivel az egyiptomi írás megfejtését nagyban megkönnyítő rosette-i kövön két külön nyelven (egyiptomiul és görögül) írt azonos tartalmú szöveg jelent meg, és azóta az ilyen emlékeket a kutatás bilingvis-nek (szó szerint „kétnyelvű”-nek) nevezi, jobb híján ezt az elnevezést alkalmaztam a feltételezhetően azonos nyelvű, de két különböző írással írt szövegre is, és így jelent meg ez a Hertelendy naplóját ismertető blogbejegyzésben is. Szerencsémre az időnként nagyon is „szemfüles” kommentelők nem csaptak le erre a nyilvánvalóan helytelen szóhasználatra, így még idejében tisztázhatom magam, hogy nem két különböző nyelven írt feliratra („bilingvisre”) gondoltam ekkor, hanem valószínűleg azonos nyelvű, de két különböző írásváltozatban lejegyzett szövegre…

A „bilingvis” fogalma azonban tulajdonképpen nem csak azt foglalja magában, hogy két különböző nyelven írt feliratról van szó, hanem többnyire azt is, hogy két különböző írásrendszerrel lejegyzett és különböző nyelven írt szövegekkel van dolgunk (ellenkező esetben megelégedhetnénk a „fordítás” megjelöléssel is). Egy „bilingvis” felirat előkerülése általában nem is azért jelentős felfedezés, mert általa egy teljesen ismeretlen nyelvbe kapunk betekintést (néhány esetben azonban igen, pl. az elámi vagy az etruszk – általában rokontalan - nyelvnél), hanem hogy a segítségével egy teljesen ismeretlen rendszerű (de ismert nyelvű) írástípus megfejtéséhez kapunk kulcsot. És bár a rosette-i kő „bilingvis” megjelölése egyértelműen az egy feliraton szereplő, azonos tartalmú egyiptomi és görög szövegre utal, a jelentősége mégis leginkább abban állt, hogy hozzájárult egy ismert nyelv (az egyiptomi, amelynek legalábbis a kései változata, a kopt ismert volt) ismeretlen írású lejegyzésének megfejtéséhez.

A Hertelendy Andor naplójában egymás mellett megjelenő, különböző írású, de valószínűleg azonos nyelvű titkosításos szövegek viszonyának frappáns megjelölésére tehát sokkal kézenfekvőbben adódott a „bilingvis” kitétel, mint ahogy végig lehetett volna gondolni ezzel kapcsolatban a megnevezés pontos jelentéstartalmát. A kérdés lezárásaként (ami látszólag túl nagy teret nyert a bejegyzésben – azonban mivel egy olyan blogban kapott helyet, amelyik voltaképpen az emberi nyelv absztrakt lekódolásáról szól –, mégis talán nem volt fölösleges) érdemes még arra is felhívni a figyelmet, hogy a „bilingvis” rosette-i kő nemcsak az egyiptomi hieroglifák megfejtéséhez jelentett kulcsot. A felirat ugyanis a görög írással írt szöveg mellet két, azonos nyelven, de két teljesen eltérő írásváltozatban adta vissza az egyiptomi nyelvet: hieroglif írással – ami tulajdonképpen a mi nyomtatott szövegünknek feleltethető meg –, és démotikus írással, ami pedig a mai fogalmaink szerinti „kézírás”. Ez pedig az eredeti elképzelésem szerint némileg hasonló viszonylat, mint ami Hertelendy naplójának említett oldalán a korai és későbbi változatban leírt, azonos tartalmú és azonos nyelvű titkosírásos szöveg…

Mindenekelőtt ellenőriznem kellett, hogy vajon a még csak ötletszerű feltételezésem megállja-e a helyét, azaz bizonyítható-e valamilyen módon, hogy a két írás ugyanazt a szöveget adja-e vissza? Szerencsére a szerző mindkét írásváltozatban jelöli a szóközöket (mint később látni fogjuk, ez valóban óriási szerencse), nem volt tehát nehéz egymás mellé illeszteni a két feliratot (aki ellenőrizni szeretné: a középső két sorban a jobb oldalon a szkennerem meghibásodása miatt három szó lemaradt...):

Világosan kiderül ebből, hogy azonos pozícióban következetesen azonos jelalakok szerepelnek mindkét írásban. Tanulmányozva a későbbi naplóbejegyzéseket (a blogbejegyzésben közölt utolsó négy oldal 1945-ös és 1947-es dátumokkal) az is feltűnt, hogy itt a szerző kizárólag csak a tulajdonneveket írja latin betűkkel. Ha a Gárdonyi-féle írás „fejlődéselméletét” vesszük alapul, erre pl. egy jó magyarázatnak kínálkozott az, hogy amíg az eredeti „kalligrafikus” írás világosan elkülönülő alapegységekből – betűkből – tevődik össze, a begyakorolt, későbbi írás már egyszerűsít, összevon, kihagy, ahogy ez egy gyorsírásról feltételezhető is. A kései írásban tehát valószínűleg már nem különülnek el a betűk, ill. nincs mindegyik jelölve, tehát egy tulajdonnevet egyszerűen képtelenség már ezzel a rendszerrel „betűhíven” átírni, ezért van szükség a latin betűs átírásra.

Mindez jó kiindulási alapnak tűnt: ha elegendő írásmintát sikerül a naplókból kigyűjteni, ahol egyrészt szerepel a feltehetően ABC-rendszerű eredeti titkosírás, valamint a gyorsírásszerű kései megfelelője, akkor egyrészt elegendő mennyiségű korai írásminta elemzésével elkülöníthetőek az „ABC” elemei – és kis körültekintéssel ez megfejthető –; másrészt pedig összeállítható egy „szótár” a gyorsírásos kései írás szavairól, amit viszont önmagában (mivel már nem jelöl minden hangot) nagyon körülményes és hosszadalmas lenne megfejteni, viszont az elemeire bontható (és így valószínűleg megfejthető) korai írás értelmezésével a szótártételek másik fele (a kései írás összevont alakjai) is megfejthető.

A blog elindítójának közvetítésével azt kértem Juhász Katalintól, hogy küldjön még olyan oldalakat, ahol a két írástípus együtt jelenik meg. Azt is kértem továbbá, hogy egyrészt a lehető legkorábbi titkosírásos jegyzetekből küldjön (mert a korábbi blogbejegyzésben elsőként közölt oldalról azt feltételeztem – a sormintaszerű jellege, valamint az ismétlődő azonos jelcsoportok alapján –, hogy ez inkább egy „gyakorló” oldal, ami feltehetően nem tartalmaz összefüggő, nyelvtanilag értelmes szövegrészeket, így az elemzés szempontjából jórészt haszontalan szövegminta), másrészt pedig hogy küldjön az 1919 és 1945 közötti időszakból is fotókat, hogy a titkosírás fokozatos változását regisztrálhassam. A kérésemre meg is érkezett kb. 30 oldalnyi anyag (mind 1919-es naplóbejegyzés), amiből már el lehetett kezdeni dolgozni. Először is szisztematikusan egymás alá írtam a két írás szavait egy későbbi „szótár” kialakítása céljából, majd elkezdtem vizsgálni a korai írás „szavait”: előfordulásaikat számoltam, hogy világosan kitűnjenek a leggyakrabban használt szavak; jelalakok szerint rendeztem őket, hogy körvonalazni lehessen az elkülönülő alapegységeket. Íme egy minta a vizsgálataimból:

(Mint később kiderült, a legtöbbször előforduló szavak valóban a leggyakoribbak a legtöbb nyelvben – bár ez a szöveg tartalmától is függ némileg -: „és” 14-szer, „h = hogy” 9-szer, „csak” 7-szer, „volt”, „ott”, „de” 5-ször, stb.)

Ám ekkor váratlan fordulat következett… Mint kiderült, Katalin véletlenül összekevert két naplót, és tévedésből nem a legkorábbi szövegeket kaptam meg. Most egy újabb adag fotót küldött, amelyek korábbról, 1918-ból származtak; valamint néhány oldalt a köztes időszakból, 1938-ból. A korábbi anyagból kiderült, hogy létezik egy újabb, harmadik írásrendszer, ami első pillantásra csak annyiban különbözik a „kalligrafikus” írástól, hogy a jelek nem átlósan emelkedő vagy süllyedő vonalban kapcsolódnak egymáshoz, hanem vízszintesen (ez utóbbi minden jelet egy elméleti vízszintes vonal mentén kapcsol össze, ahogy Gárdonyi eredeti írástervezete is; míg az előbbi a jelek alsó vagy felső végéhez illeszti a következő jelet, ahogy Gárdonyi írásának későbbi változata is), valamint hogy még ebben az évben áttért a „kalligrafikus” írás használatára. A későbbről származó oldalak alapján viszont az vált világossá, hogy még ekkor is a „kalligrafikus” írást használta (változatlan módon), amiből logikusan következett, hogy nem az írás lassú evolúciójáról van szó, mint Gárdonyi esetében, hanem valamikor 1938 februárja és 1944 októbere (mint azt a legújabb küldemények pontosították) között egy újabb írásrendszert talált ki magának (nyilván az elmúlt 30 év tapasztalatai alapján). A köztes időszakból azonban nem ismerünk titkosított naplóbejegyzéseket - aminek az okát csak találgatni lehet -, mindenesetre tehát minderről pontosabb információkat a naplók nem adnak.

Váratlan fordulatok voltak tulajdonképpen ezek is, mert darabjaira hullt minden korábbi feltételezésem; az igazán váratlan fordulat viszont az volt, hogy a szerző elővigyázatlanul kulcsot adott mindkét korai írásához, és – mivel ezeknek megvolt a „fordítása” a kései írásával – a kései írásához is… Az hamar kiderült, hogy valamilyen okból minden korábbi bejegyzését átírta a legújabb titkosírással – amelyben mint láttuk, a tulajdonneveket latin betűkkel írta le. Nos, ezeknél az átírásoknál is előfordult, hogy bizonyos jelcsoportok fölé latin betűs tulajdonneveket írt, ám az ilyen esetekben gondosan átsatírozta az eredeti kódot, nehogy ez alapján vissza lehessen fejteni azokat. Teljesen érthetetlen módon azonban az 1918-ból származó oldalakon időnként teljes szövegrészeket írt át latin betűkkel, magyarul… (A legkézenfekvőbb magyarázatnak az tűnik - a latin betűs átírás tartalmát tekintve -, hogy utólag maga sem értette, hogy annak idején ezeket a szövegrészeket milyen megfontolásból titkosította a teljesen ártalmatlan tartalmuk ellenére, és talán ösztönösen "fordította le" ezeket a szakaszokat latin betűs átírással. A naplórészletek elég közel vannak ahhoz, hogy feltételezzük, hogy az átírásuk ugyanazon a napon, ugyanabban a munkafázisban történt, amikor esetleg a szerző kissé szétszórtabb volt.) Két ilyen oldalon, ahol a vízszintesen haladó legkorábbi titkosírását alkalmazta, a kék tintával átsatírozott kódolt szövegrészek fekete tintával írt jelei nagyjából áttünedeztek, ami alapján ezt az írást kisebb erőfeszítéssel ki lehetett kódolni. Erre talán nem számított a szerző, ám az végzetes hanyagság volt a részéről, hogy az átlósan haladó, „kalligrafikus” írással írt újabb két oldalon a latin betűs átírás alatti szöveget egyszerű hullámvonallal húzta át (ez talán ismét Hertelendy aznapi dekoncentráltságára utal), ami által az átírás a legkisebb erőfeszítésbe sem került! És természetesen a kései írásrendszerrel való átírás miatt a fentebbi kulcsok alapján már értelmezhető két írásváltozat segítségével ennek a dekódolása sem jelentett különösebb akadályt. Tehát bár most már el tudjuk olvasni a titkosított szövegeket, ezek nem „megfejtve” lettek, hanem kulcsok alapján „dekódolva”…

Akkor tehát, hogyan épülnek fel ezek a titkosírások? A két legkorábbi írás egyértelműen betűírás, és bár hasonlítanak első ránézésre az alkotóelemeik (és vannak is közös, ill. részben közös jeleik), mégis két külön rendszert alkotnak. A legmeglepőbb azonban talán az (legalábbis számomra, aki egészen másképpen képzeltem el a működését), hogy a gyorsírásos rendszer eredetileg ugyancsak betűírás, mert minden egyes hangot kiír, azonban csak a mássalhangzókat (plusz az i-t) köti egymáshoz, a magánhangzókat pedig felül- ill. alulpontozással jelöli. Rendkívül hasonló ez a megoldás az arab (és a héber) íráshoz, és mivel a jelek is végtelenül leegyszerűsítettek, az írás összbenyomása is kifejezetten erre emlékeztet. Közvetlen párhuzam ugyan nem fedezhető fel annak a jeleivel, azonban nem zárható ki, hogy a világlátott és több nyelven beszélő Hertelendy részben az arab írás hatására alakította ki a saját rendszerét (de talán elég lehetett ehhez a környezetének egy erre vonatkozó tréfás megjegyzése is). Nem véletlenül írtam azonban azt, hogy „elvileg” betűírás, és nem véletlenül használtam következetesen vele kapcsolatban a „gyorsírás” kifejezést sem, ugyanis egy-egy magánhangzót már a korábbi szövegek átírása során is elhagy, az 1945-47-es naplójegyzetekben pedig teljességgel hiányzik a magánhangzók jelölése. A szerző talán éppen a korábbi titkosított szövegrészek átírása során vette észre, hogy amikor - visszaolvasva az átírását - rájött, hogy helyenként elfelejtette kitenni a magánhangzók jelölését, azt tapasztalta, hogy a mondanivalója így is egészen jól érthető. Akárhogy is történt, nagyjából 1944 Karácsonya táján teljesen áttért a magánhangzókat nem jelölő titkosírásra, és ezek szerint folytatta a korábbi naplóbejegyzéseinek az átírását is. És hogy a magánhangzók elhagyásának jelentősége a titkosítás tekintetében  a szerzőben nagyon is tudatos felismerés volt, azt az bizonyítja, hogy utólag még az 1944-ben írott titkos gondolatait is átírta (és ezzel le is takarta azokat) magánhangzók nélkül. (Talán nem teljesen érdektelen itt megemlíteni, hogy az egyiptomi írás(ok) használói, ill. a kutatás szerint legalábbis elvi szinten ebből származó betűírás - az ún. proto-sínai és föníciai - évszázadokig, sőt évezredekig nagyon jól boldogultak a magánhangzók jelölése nélkül. A magánhangzók utólagos jelölése - felülpontozással - kései jelenség a héber és az arab írásban. A titkosítás történetének egyik vonulata egyébként ugyanilyen - fordított előjelű - párhuzamba állítható a történeti írásfejlődéssel...).

A magánhangzók elhagyásával a szerző lényegében teljesen véletlenül, de egy szinte tökéletes, megfejthetetlen írást alkotott meg…Véletlenül, mert egyébként számos amatőr hibát elkövetett, ha egy megfejthetetlen írás létrehozását célozta volna meg. Most ne is beszéljünk arról, hogy bennehagyta a „kulcsokat” a szövegben… Már az óriási hiba, hogy kezdetben a nyílt szövegben csak néhány szót kódol: a megfejtőnek pillanatnyi kétsége sem lehet a titkosított szöveg nyelvéről és a hozzávetőleges tartalmáról sem. Az nagyon jó „húzás” tőle, hogy a legkorábbi rendszer nem jelzi direkten (térközzel) a szóközöket, ám a legkorábbi írásának ezt az előnyös tulajdonságát hamar elhagyja, a későbbi titkosírásaiban már nem alkalmazza. A folyóírás is kétségkívül nagyon jó ötlet (akárcsak Gárdonyinál), bár ez csak egy kevéssé gyakorlott kódfejtőt riaszthat vissza. Ám a jelek végletekig való leegyszerűsítése (az egyszerű ívek annyira összefolynak, hogy képtelenség megállapítani bennük a határokat), és a magánhangzók elhagyása öntudatlanul is a megfejthetetlenség irányába mutat. Ha ez még társulna a szóközök elmaszkolásával, mint a legkorábbi rendszerben, valamint még a latin betűs tulajdonnevek sem adnának (a nyelv azonosítására egyébként semmilyen) támpontot, tényleg megfejthetetlen írást hozott volna létre…

Egy gyakorlott kódfejtőt azonban a kései írás a jelen állapotában nem riasztana vissza. A szóhatárok jelölése miatt „kód”-ként (mint legkisebb önálló egységekként) lehet kezelni a szavakat; lehet vizsgálni a gyakran előforduló jelcsoportokat, és jelentést tulajdonítani nekik a minden nyelvben leggyakrabban előforduló szavak alapján; lehet rendezni a jelcsoportokat a formai hasonlóság alapján, melynek során egymás mellé kerülnek az azonos tövű, de különböző toldalékú egységek; vagy más rendezés szerint az azonos toldalékú, de különböző tövű egységek, és ez alapján be lehet határolni a nyelv típusát (esetleg magát a nyelvet), ez alapján lassan szinte „maguktól” alapegységeikre bomlanak a differenciálatlan egységekként kezelt „kódok”; végül pedig a latin betűs tulajdonnevek ún. „betörési pontokat” adhatnak a szöveg tartalmára nézve. Rendkívül fáradságos, kínkeserves munka, esetleg éveket vesz igénybe, de elvileg nem feltörhetetlen. Csak örülhetünk, hogy a szerző elővigyázatlansága mindezt fölöslegessé tette…

De lássuk végre, hogyan épül fel a három rendszer! Íme az összehasonlító jeltáblázatuk (a kutatás aktuális állapota alapján):

A jelek kialakításánál a szerző részben törekedett a korábbi rendszerekkel való összefüggésre (vagy pedig egyszerűen csak öntudatlanul is befolyásolta ez, amint a fentebbi táblázatból is kiderül), részben pedig a hangtani logikára; a formai összefüggéseket az alábbi táblázattal szeretném megvilágítani:

Mindez azonban így talán túl absztrakt az olvasó számára, ezért mellékelek egy-egy szövegrészletet a három írásból. A legkorábbi rendszer működését ez alapján lehet elképzelni (az írásrészlet az egyik fentebbi oldal legalsó sorában tanulmányozható eredetiben):

A későbbit ezzel a példával szeretném illusztrálni:

A legkésőbbit pedig ezzel a mintával (ez az előző szövegrész eredeti folytatásának kései írásmódú átírása, ahol a kihagyásokat az előző rendszer minden hangot jelölő írásváltozata igazolja; az oldal az előző blogbejegyzésben másodikként közölt naplórészlet):

Végül pedig: mi az, amit a szerző titkosítani szeretett volna? Úgy tűnik, alapvetően magánéleti „titkokat” szeretett volna elrejteni. Íme egy példa a legkorábbi titkosírásból (az idézet első fele a fentebbi naplóoldal legalsó sorában eredetiben is tanulmányozható; – az átírásban a titkosított szövegrészek kurzívval vannak szedve):

„Rólam álmodott, nem érezte magát jól itt, Polában keresett engem mindenfelé, kérdezősködött, de hiába. Három hétig volt ő Oniolában, míg én Triesztben voltam.”

Ezeknél a részeknél az ember tulajdonképpen nem is érti, hogy miért kellett hirtelen átváltania a szerzőnek a titkosírásra… Amikor azonban hatalomra jut a Tanácskormány, váratlanul megszaporodnak a politikai okokból eltitkolt szövegrészek, pl. (ez az oldal az első közlés második oldalán tanulmányozható eredetiben):

„Rettenetes a helyzet: négyszemközt mindenki diktatúraellenes, és mégsem sikerül semmi… Gábor Baján van a Komáromon – legalább ő … Irigylem és sajnálom, h nekem nem szóltak ezekről a dolgokról, különben ott volnék most én is.”

(Baja az antant megszállási övezetébe tartozott ekkor, a Komárom pedig bizonyára egy folyami hadihajó neve volt – a hajók névadása még ma is hasonló gyakorlatot mutat.)

Egy 1938-ból származó szövegrészlet újból csak magánéleti dolgokat tárgyal (ezt a szövegrészt teljes egészében közöljük fentebb, két egymás alatti oldalon, közbevetve egy harmadik fotót a kései rendszerrel való átírással – amit a szerző, az általános gyakorlatával szemben, ti. hogy az átírást tartalmazó papírszeletet ráragasztja az átírt szövegre, ebben az esetben visszahajtható beillesztett lapocskával oldott meg –; és elárulom, hogy nem érdektelen kibetűzni a gondolatmenet szempontjából kitérőt jelentő, és ezért itt elhagyott, (…)-vel jelzett részt sem…):

„Egyedül vagyok itt. Szombaton találkozom csak Antonban Sk [Skee]-val, aki elment már múlt szombaton Svájcba. Elment skízni két hétre Tir Jánival, kivel már egy éve van viszonya. Nekem igen fáj még mindig ez és megszokni nem tudom, de nincs más lehetőség mint tűrni. Kész volnék válni is tőle, ha nekem adná a gyerekeket! De ezt ő nem akarja. Talán jobb is így. (...) Igaz, h én is már híján vagyok minden hévnek vele szemben, de mégis sajnálom, h házasságunk nem lett az az ideális dolog, melyet terveztem.”

A kései naplóbejegyzések értelmezése egyelőre nagyon nehéz a magánhangzók elhagyása miatt (kb lyn nhz mnt nnk szvgnk z rtlmzs!). A francia datálás miatt (pl. Mars 1947) felmerülhet, hogy akár már nem is magyarul vannak írva. Az 1945 év elején készült bejegyzés azonban még biztosan magyarul íródott (ez az oldal az első blogbejegyzés ötödik fotóján tanulmányozható eredetiben):

„ 1945. Jan. 1. H(a)jn(a)li 5k(o)r f(e)l j(ö)tt iv(o)n [Yvonne] h (a "hogy" rövidítése már a korai naplóbejegyzésekben is) b(o)ld(o)g [új évet] kív(á)nj(o)n. R(ö)gt(ö)n itt ig(e)n k(e)dv(e)s igy(e)kszik l(e)nni ő és j(ó)l m(eg) v(a)gy(u)nk. J(o)bb itth(o)n.”